Akinek van pszichológus ismerőse, az már biztosan tudja, hogy valami furcsa okból kifolyólag a pszichológusok szeretnek kérdőíveket kitöltetni mindenkivel. Sokan talán részt is vettek már valamilyen kutatásban, ahol viszonylag személyes kérdésekre vártak választ, ráadásul a választási lehetőségek is korlátozottak voltak. Ez sokakat feldühít, mások egyszerűen nem értik, mire is jó ez a névtelen ikszelgetés, mikor semmilyen személyre szabott visszajelzést nem kap általában a kitöltő.

Azt hiszem, talán mindegyikőnknek van olyan ismerőse, rokona, barátja, akinek egyes szokásai kiverik nálunk a biztosítékot: az említett néni a nejlonzacskókat hajtogatja élére, van, aki csak akkor bír nyugodtan lefeküdni, ha meggyőződött arról, hogy makulátlanul tiszta a lakása, mások kizárólag a piros bögréjükből hajlandók meginni a reggeli kávét, és még sorolhatnám. Ha őszintébbek vagyunk, azt is beláthatjuk, hogy mi sem vagyunk jobbak a szomszédainknál. Nekünk is vannak bizonyos bögréink, bizonyos szokásaink, apró kis rituáléink, amiktől nehezünkre esik eltérni. Ezek a bogarak, szokások azonban még nem tesznek minket beteggé, és „hivatalosan” nem esünk bele a kényszerbeteg kategóriába. Hogy hol is van a határ az egészséges szokások és a kényszer között? Vegyük sorra.