Család a tükörben - rokonok és barátok a család életében

  • Schell Gergely
  • 2012. március 12.

A nevelési tanácsadóba érkező szülők gyakran beszámolnak arról, hogy magukra maradtak a társadalomban, szociálisan elszigetelődtek. Bár még ilyen-olyan formában jelen vannak a nagyszülők a család életében, ez nem ritkán inkább további problémák forrása ahelyett, hogy a nehézségek megoldásában már jártasságot szerzett idősebb rokon legalább részben tehermentesítené a gondokkal küszködő anyukát, apukát.

Az anyósviccek mindenki számára érzékletessé teszik, mennyire szélsőségessé válhat a generációk közötti kommunikáció, mennyire rossz légkör jöhet létre a család határán. Gyakran a felnőtt fiuk vagy lányuk leválását elfogadni nem tudó idősebb emberek állandó harcban állnak gyermekük választottjával, és képtelenek elfogadni, hogy ő ezzel a másikkal kötötte össze az életét. Mint minden helyzetnek, az anyósproblémának is két oldala van, azaz sok mindenben igaza lehet az apósnak, anyósnak is. Családokkal foglalkozó szakemberként a papucs-szabályt szoktuk javasolni: olyan messze lakjon a család a nagyszülőtől, amilyen messze ő már nem tud átcsattogni a papucsában. Azaz bejelentés, meghívás és némi rákészülés nélkül ne tudjon a nagyszülő betörni felnőtt gyermekei életterébe. Nem ritkán előfordul, hogy a nagyszülőnek kulcsa van a fiatalok házához, lakásához. Vannak családok, ahol ebből semmilyen bonyodalom nincsen, ám ahol eleve problémák adódtak a leválással és a határok kialakításával kapcsolatban, ott jó eséllyel számíthatunk a kulccsal való visszaélésre is.

Abból az életrendből, amit jelenleg élünk, nem a nagycsaládok együttélése következik. Sokkal jellemzőbb az én házam, az én váram típusú mentalitás, amikor a családfő haragban áll a privát szférát ostromló szomszédokkal. Mindenki szeretné azt a kevés szabadidejét nyugalomban eltölteni, és különben is, olyan sokat csalódtunk már az emberekben. Emögött sokszor a nap közben végigrobotolt nyolc-tizenkét órák fáradsága áll, ami után az embernek semmi kedve minőségi időtöltést szervezni és abban részt venni. Az élet olyan ízfokozói, mint a televízió és az internet, azonnali és tartalmasnak tűnő pihenést ígérnek, hiszen semmi mást nem kell csinálni a kikapcsolódáshoz, csak kényelmesen elnyúlni a kanapén. Alkalmanként jó és hasznos ez a fajta nyugalom.

Nem csak a nagyszülők kopnak ki a családok életéből. Olyan archetipikus, tehát egészen eredeti karakterek is távol kerülnek a házaspártól és a gyerekektől, mint az élet egy sajátos területébe beavató humoros nagybácsi, az unokatestvérek, a szigorú, ám következetes nagynénik. És szépen-lassan eltűnnek a családok közeléből a barátok is. Pedig a hasonló korú, hasonló életszakaszban járó emberek jelenléte rendkívül fontos minden ember számára, hiszen személyiségünk, gondolkozásunk, attitűdjeink, viselkedésünk igen nagy része azáltal a tükrözés által alakul ki és jön létre, amit a többi, hozzánk hasonló ember nyújt nekünk. Reakcióik, véleményük legalább olyan nagy szerepet kellene, hogy kapjanak, mint saját életükkel felmutatott példájuk. A barátok konkrét, közvetlen segítséget is nyújthatnak, új mintákat mutathatnak fel a problémák megoldásában, segítségükkel megkérdőjelezhetjük saját, esetleg rosszul működő, rögzült hiedelmeinket, és lehetőségünk nyílik a személyes és családi narratívák át- vagy újraírására is.

Kétségkívül van kockázata annak, ha a család közel enged magához valakit, valakiket. Legyenek ezek rokonok, barátok vagy csak a szomszéd, mindegyikük életvitelében találunk olyan kivetnivalót, amitől inkább megóvnánk a biztonságot nyújtó otthonunkat. Amennyiben már megtanultuk, vagy hajlandóak vagyunk megtanulni kialakítani magunk és családunk határait, úgy érdemes lehet nyitnunk kifelé is, és az elszigetelődés helyett egy tágabb szociális környezetben megélni és megosztani a mindennapok örömét, bánatát vagy épp egyhangúságát.

Schell Gergely, pszichológus

(Az írás Kozma-Vízkeleti Dániel és Liczencziás Ferenc „Azért vannak a jóbarátok…” című, a Magyar Családterápiás Egyesület XXV. Vándorgyűlésén elhangzott előadása alapján született, amely írott formában a Családterápiás Hírmondó 2011/1-2 számában jelent meg.)