Ha nincs bennük az X-faktor: a kudarc pszichológiája

  • Jantek Gyöngyvér
  • 2011. szeptember 27.

Ott áll a színpadon, fények, kamerák, közönség, zsűri előtt. „Azért jöttem, hogy megmutassam, mit tudok.” – mondja ő, és megmutatja. Magabiztosan énekelni kezd, táncol, hörög, sikít, asztalramászik, szemet mereszt, még vonaglik is egy kicsit. A közönség egy pillanatra ledermed, áll néma csend, az arcokon döbbenet. Nem értik. Ez valami vicc? Nem, XY, aki egyébként mikor éppen nem tehetségkutatókban fedezteti fel magát, betegeket gyógyít, könyvel, tanít, gyereket nevel, vagyis talán normális, polgári életet él, nem viccel. Ha nem vicc, akkor nincs hallása, tükre, nincsenek barátai, ellenségei, akik csak egyszer is megmondták volna hősünknek, hogy ezt talán mégsem kéne?

A közönség továbbra sem érti, de a dermedtségén végre úrrá lesz, és nemtetszésének ad hangot: ha eddigi élete során a delikvens nem kapott negatív visszajelzést, most megkapja. A közönségen nem múlik. Fütty, huhogás, fújjogás, dobolás. A vállalkozó szellemű énekes kissé csodálkozik. Mikor a zsűri elhallgattatja, nagyon csodálkozik. „Hogy nem volt jó?” „Hogy szörnyű volt?” Nem hiszi el, a zsűri nem ért hozzá. Nem értékeli a magas művészetet, az egyéniséget, nem elég intelligens. Irigy, korrupt. A család szintúgy: „nekünk akkor is te vagy a legjobb!”. És a végén a fenyegetés: „Jövőre újra itt vagyunk.”

Elgondolkoztam, miért van az, hogy sokan ennyire látványosan képtelenek feldolgozni a kudarcot, megérteni, hogy nem mindenki más téved, hanem velük van a baj. Persze nem mindenki így reagál a kritikákra, van, aki csendben tudomásul veszi az értékelést, átértelmezi azt, amit eddig magáról gondolt, és megy tovább. Van, aki arra is képes, hogy a negatív megjegyzésekből és az építő kritikákból is profitáljon, és jobb emberré-előadóvá váljon azok hatására. Aztán eszembe jutott egy régi olvasmányom, ami az énnel kapcsolatos pozitív illúziókról szól, vagyis arról a hajlamunkról, hogy magunkat pozitívabbnak értékeljük az átlagnál, valamint arról is, hogy mindezek fényében hogyan kezeljük a negatív visszajelzéseket.

Pozitív illúziók az énnel kapcsolatban - Wobegon-hatás és egyebek

Ha megkérdezik, hogy egyes pozitív vagy negatív személységtulajdonságok milyen pontosan írják le az ént, akkor az egészséges személyek a pozitív vonásokat jellemzőbbnek tartják magukra, mint a negatívakat. A legtöbben hiányosabban idézik fel azokat az emlékeiket, amik kudarcokkal kapcsolatosak, szemben a sikerekkel kapcsolatos emlékekkel. Még ha az énje negatív oldalait el is ismeri a személy, hajlamos ezeket az árnyoldalakat lényegtelennek nyilvánítani. A gyenge képességeket hajlamos úgy beállítani, hogy azok általános, szinte minden emberre érvényes tulajdonságok, míg azokat a képességeit, amikben ő különösen jó, kivételes és egyedi tulajdonságnak látni, amivel csak kevesen rendelkeznek.

Nemcsak arról van azonban szó, hogy az énnel kapcsolatos értékelések inkább a pozitív irányba tolódnak el, hanem arról is, hogy a legtöbb ember arra is hajlamos, hogy magát másoknál jobbnak lássa. A pozitív tulajdonságokat jellemzőbbnek ítéli magára, mint az átlagemberre, míg a negatív vonásoknál éppen fordított a helyzet. Ezt a jelenséget szaknyelven Wobegon-hatásnak hívják. Még egy olyan hétköznapi tevékenység, mint az autóvezetés terén is jelentkezik ez a fajta pozitív torzítás: az emberek többsége meg van róla győződve, hogy jobban vezet, mint az átlag. Ha az egyén saját magára vonatkozó értékelését összevetjük azzal, hogy mások hogyan látják őt, szintén azt tapasztaljuk, hogy az önértékelés jelentős mértékben kedvezőbb volt, mint a megfigyelők által adott értékek.

Szuperfegyverek a kritikákkal szemben

Mindenkit érnek negatív események, kudarcok, csalódások, amiket valahogy fel kell dolgoznunk, méghozzá úgy, hogy ezek az információk minél kevésbé legyenek fenyegetőek, veszélyesek az énre nézve. Taylor és Brown (két amerikai pszichológus) amellett érvel, hogy az információ képzeletbeli „szűrőkön” megy keresztül, ezek a szűrők pedig az információt aránytalanul pozitív irányba torzítják, így mire „beérkezik” az infó, már sokkal kevésbé lesz ártalmas az önértékelés szempontjából, mint az eredeti közlés.

01 Az első szűrő: szociális normák

Bár hazánkban gyakran hivatkozott mondás: ami a szívemen, az a számon, azért mégis igaz az a kutatási eredmény, mely szerint a legtöbb ember nem szívesen ad negatív visszajelzést. Legalábbis szemtől szembe nem. (Vagyis a mondás helyesebb lenne ilyen formában: ami a szívemen, az a számon, de csak a hátad mögött.) Ha mégis negatív visszajelzést kell adnia valakinek, azt igyekeznek úgy megtenni, hogy az minél kevésbé legyen élesen megfogalmazva. Az ember általában szépít, eufémizmusokat alkalmaz, így a visszajelzés többnyire kétértelművé válik. Gondoljunk csak arra a gyakran előforduló helyzetre, amikor valakinek új frizurája, vagy ruhája van, és visszajelzést vár tőlünk. Még ha lesújtó is a véleményünk, akkor is igyekszünk azt valamivel enyhíteni: „igen, érdekes. Nagyon modern, különleges. Hol is vetted ezt a ruhát?”

02 Megválogatott kapcsolatok

A másik módszer a fájdalmas visszajelzések elkerülésére nagyon egyszerű:

„a legtöbb ember úgy választ barátokat és partnert, hogy viszonylag hasonlóak legyenek fizikai adottságaik, képességeik, teljesítményeik, attitűdjeik és szociális körülményeik. Az ilyen választás megerősíti a személy abbéli meggyőződését, hogy attitűdjei és tulajdonságai rendben vannak. A legtöbb ember olyan személyekkel alakít ki kapcsolatot, akik ugyanúgy látják őt, ahogy ő látja magát, és boldogtalanná válik az olyan kapcsolatokban, amelyben a partner nem úgy látja őt, ahogyan azt ő szeretné.” 431. oldal.

Tehát, ezek szerint nagyon is lehetséges az, hogy az a bizonyos énekesjelölt azzal a hittel érkezzen a megmérettetésre, hogy vele minden rendben van, és élete nagy lehetősége előtt áll. A családja, barátai bíztatták, most is mellette állnak, és valószínűleg amúgy sem sokan mondták eddig a szemébe, hogy nem tud énekelni (miért is tették volna, sokkal kellemesebb mindenkinek, ha elkerüli a konfrontációt). (Intő)példák, ahol élőben csodálhatjátok meg a család és a barátok reakcióit egy ilyen helyzetben (a család reakciói az érdekesek, a "zenét" meg viseljétek el :-):

03 torzítások az információ befogadásában és értelmezésében

Egy nagyon egyszerű tétel következik:

„az emberek általában úgy válogatják, értelmezik és idézik fel a befutó információt, hogy az összhangban legyen korábbi meggyőződéseikkel vagy elméleteikkel.”

A már a fejünkben lévő elméletek kijelölik, hogy mik azok az infók, amiket egyáltalán beengedünk és amelyekkel komolyan foglalkozunk. Ennek számos előnye van, hiszen rengeteg impulzus ér bennünket nap, mint nap, így lehetetlen is lenne mindegyikkel foglalkozni. A hátránya azonban az, hogy megnehezíti a változást, és egyfajta rugalmatlanságot és szűklátókörűséget eredményezhet.

Ha olyan értékelést kapunk, ami ellentétes az énképünkkel, azt a visszajelzést sokkal pontatlanabbnak és kevésbé informatívnak értékeljük, mint az énképpel összhangban lévő értékelést. Magyarul: magyarázkodni kezdünk, kifogásokat és bűnbakokat keresünk. Erre is láthattunk példát, a teljesség igénye nélkül:

Pozitív illúziók és lelki egészség

Ezek a pozitív illúziók és tudattalan stratégiák valamilyen mértékben az egészséges személyekre is jellemzőek. Taylor és Brown kimutatták, hogy az alacsony önértékelésű és depressziós emberek sokkal reálisabban látják önmagukat, mint a nem depressziósok. Ebből ők azt a messzemenő következtetést vonták le, hogy az énünkkel kapcsolatos pozitív illúzióink fontos szerepet játszanak a jóllétünk szempontjából. A kérdést a nyolcvanas évek vége óta eltelt évtizedekben sokan vizsgálták, és több kutató arra jutott, hogy az énfelnagyítás egy bizonyos mérték fölött egyáltalán nem egészséges. Bár igaz, hogy a depressziósok nem élnek az énfelnagyítással, más patológiákkal küzdők viszont nagyon is.

Az egészséges személy életében a fentebb leírt szűrők rugalmasan működnek, és nem veszik át a hatalmat a teljes információfeldolgozás felett. Képesek arra, hogy megóvják a személyiségüket a rágalmakkal, szurkálódásokkal, vagy egyszerűen kedvezőtlen véleményekkel szemben, ugyanakkor felismerik, hogy mikor, milyen kritika az, amivel érdemes foglalkozni. Még ha mindannyian érezzük is olykor a késztetést, hogy saját mulasztásainkért másokat hibáztassunk és kifogásokat keressünk, jusson eszünkbe, hogy lehet, hogy akkor járunk jobban, ha kicsit magunkba szállunk, és változtatunk azon, amin tudunk. Erre is láthattunk példát. Azon túl, hogy tehetségesek, emiatt is felnézhetünk rájuk: