Hozzám jössz? Csak vicceltem!

  • Névtelen
  • 2013. január 31.

Az eljegyzésem pont olyan volt, mint amilyennek a páromat megismertem és megszerettem: kedves, ötletes, eredeti, humorral teli. Amikor megtörtént, igazából nem számítottam rá, habár már 4 éve egy pár voltunk. Sose képzeltem el milyen lesz, de ha megkérdezte volna valaki, mire számítok, inkább azt tudtam volna elmondani, hogy mire nem számítok: nem lesz amerikai filmekbe illő giccses jelenet, nem lesz térden állva feltett nagy kérdés, nem lesz nagy romantikus körítés, de valahogy nem is vágytam ilyenre, az nem a párom lett volna, ő nem ilyen. Amiben biztos lehettem, hogy meglepetés lesz. A gonosz kisördög azt mondatja velem, az is lett, mert nem igazán számítottam rá, hogy egyszer eljut odáig, hogy megkérje a kezem. :) De viccet félretéve: Meglepetés lett.

A születésnapomon történt. Az első meglepetés a saját maga által készített torta volt, amit a főiskolai kollégium nem igazán ideális keretei között keltett életre, és nagyon jól sikerült. (Megjegyzem nem először történt ez így, és nem is utoljára, szép hagyomány lett ebből.) Én gyanútlanul azt hittem, hogy csak születésnapi meglepetésekben lesz részem, jött a torta, majd az ajándék. Amikor azt kibontottam, az ajándék mellé elrejtve találtam két kis dobozt, amit nem lehetett másnak nézni, mint pici ékszeres doboznak, amibe pont egy-egy gyűrű fér. Néztem a páromra meglepetten, de rögtön mosolyogva mondtam, hogy tudom ám, hogy nincs bennük semmi. Kinyitottam. És valóban üres volt mindkettő. Nevettem, hogy tudtam én, hogy csak viccel. Erre közölte, hogy nem is viccel, komolyan gondolja, szeretne eljegyezni, és mosolygott. Én meg nem hittem el. Erre elkezdett győzködni. Hogy akart gyűrűt is venni, de rájött, hogy nem tudja milyen méret kell, ezért csak jelzésnek vette ezt a két kis gyűrűs dobozt. Ezt értettem, soha nem hordtam semmilyen gyűrűt, magam se tudtam volna, milyen kell. Azt mondta, válasszunk majd együtt jegygyűrűt. Kezdtem elhinni, hogy ez tényleg komoly. Na ekkor gondolta, ha ennyire nem akartam elhinni, akkor most már belemegy a játékba. És közölte, hogy nem is igaz, csak viccelt. Én meg visszakérdeztem, hogy tényleg vicc? Erre Ő, hogy dehogy, Ő komolyan gondolta. De én már össze voltam zavarodva, nem hittem el.

Innentől nagyjából egy óra azzal telt, hogy próbált meggyőzni, ez most tényleg egy lánykérés, majd aztán újra mondott valamit, amiből azt lehetett hinni, hogy csak vicc :) Egy ponton még azt is felvetette, hogy ha kell, le is térdel, hátha akkor elhiszem. Én meg hol sírtam, hol nevettem örömömben. Hol el mertem hinni, hogy megtörtént, amit annyira szerettem volna, hol nem hittem el, hogy igaz. Végül abban maradtunk, hogy ez lánykérés és el is hittem. De arra se emlékszem, az igen elhangzott-e tőlem. Talán mert annyira egyértelmű volt a válasz, néhány hónappal a megismerkedésünk után már tudtam.

Ezután már csak a gyűrűt kellett gyorsan kiválasztanunk, hogy a két héttel később esedékes családi összejövetel idejére elkészüljön, és immár gyűrűvel, jegyespárként tudjunk megjelenni.