Kényszerpályán

  • Jantek Gyöngyvér
  • 2011. október 8.

Piros macskák

Már megint itt van. Figyel, mint mindig, élesen, akár egy kopó.
Újabb keresztkérdés:
Hogy szoktam-e vasalni a törölközőket? Hát így állunk. Most honnan tudjam, hogy mi a helyes megoldás?
Normális ember nem vasal törölközőt, a néni persze más eset…
Helyes válasz, helyes válasz, mi a helyes válasz?!
Ő extrém eset. Élére hajtogatja a nejlonzacskókat, külön polcon tárolja őket.
Most vasalom a törölközőket, vagy sem?
Megkockáztatok egy halkszavú választ, mire ő harsány kacajt hallat, csak úgy rázkódik a melle a röhögéstől. Mesél a menyéről, aki vasalja a törölközőt, hát most ember az ilyen?
Rendben, elmúlt a veszély, újra elmerülhetek a gondolataimban, míg beszél.
Velem szemben egy piros macskás pulcsi lélegzik, alig bírja szusszal.
Szegény állat.
Én meg csak ülök, és azt hiszem, hogy nem gondolok semmire, pedig mikor nem gondolok semmire, akkor arra gondolok, hogy nem gondolok semmire, úgyhogy valamire máris gondolok.
Végre feláll, búcsúzkodik, a piros pulcsin megnyugszik a macska, a nő dicsér, milyen helyre kis asszonyka, végre van valaki, aki megérti őt, hogy örül nekem, kicsi bogárkám, virágszálam.
Szégyellem magam. Ha tudná, hogy most is elkívánom a törölközőivel együtt a francba…

Azt hiszem, talán mindegyikőnknek van olyan ismerőse, rokona, barátja, akinek egyes szokásai kiverik nálunk a biztosítékot: az említett néni a nejlonzacskókat hajtogatja élére, van, aki csak akkor bír nyugodtan lefeküdni, ha meggyőződött arról, hogy makulátlanul tiszta a lakása, mások kizárólag a piros bögréjükből hajlandók meginni a reggeli kávét, és még sorolhatnám. Ha őszintébbek vagyunk, azt is beláthatjuk, hogy mi sem vagyunk jobbak a szomszédainknál. Nekünk is vannak bizonyos bögréink, bizonyos szokásaink, apró kis rituáléink, amiktől nehezünkre esik eltérni. Ezek a bogarak, szokások azonban még nem tesznek minket beteggé, és „hivatalosan” nem esünk bele a kényszerbeteg kategóriába. Hogy hol is van a határ az egészséges szokások és a kényszer között? Vegyük sorra.

A kényszerbetegség (Obsessive Compulsive Disorder - OCD) alatt kényszergondolatokból és/vagy kényszercselekedetekből álló tünetegyüttest értünk. A szakemberek számára rendelkezésre áll két nemzetközileg elfogadott mérce, az úgynevezett DSM-IV-TR (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, 4. kiadás, javított változat), vagy a BNO-11 (Betegséges Nemzetközi Osztályozása, 11. kiadás), ami részletesen tartalmazza, hogy milyen tüneteknek kell teljesülnie ahhoz, hogy valaki megkapja a kényszerbetegség diagnózisát. A DSM-IV-TR alapján ezek a következők:

Egyrészt jelen kell lennie gondolati és/vagy cselekvési kényszereknek (persze legtöbbször a kettő együtt van jelen). Mi számít gondolati kényszernek? Egyik feltétel, hogy az alábbi négy pont mindegyike teljesüljön:

  1. Visszatérő és tartós gondolatok, késztetések vagy képzetek, amiket a személy annyira kényszerűnek és alkalmatlannak ítél meg, hogy az észrevehető szorongást vagy szenvedést okoz
  2. Ezek a gondolatok nem egyszerűen az élet reális problémáival kapcsolatos túlzott aggodalmak megnyilvánulásai. (Tehát vizsgaidőszakban ha valaki állandóan a szigorlatára gondol, ha akar, ha nem, az még nem jelenti azt, hogy ijedelemre lenne oka.)
  3. A személy igyekszik ezeket a gondolatokat, késztetéseket elnyomni, figyelmen kívül hagyni vagy valamilyen más gondolattal semlegesíteni
  4. Felismeri, hogy ezek a kényszergondolatok a saját fejéből pattantak ki, vagyis nem hiszi azt, hogy pl. valaki kívülről sugallja őket

Kényszercselekedetekről akkor beszélhetünk, ha az alábbi két pont együtt teljesül:

  1. ismétlődő magatartásformák (pl. kézmosás, rendezgetés, ellenőrzés) vagy gondolati folyamatok (számolás, szavak néma ismételgetése), melyeket a személy a kényszergondolatra válaszul vagy mereven alkalmazott szabály szerint végez
  2. ezeknek a célja a szenvedés megelőzése, csökkentése, miközben ezek a magatartásformák nincsenek reális kapcsolatban azzal a dologgal, amelynek semlegesítésére létrejönnek

Fontos még, hogy ezek a kényszerek szenvedést okoznak a személynek, sok időt vesznek igénybe (naponta több, mint egy órát), és ilyen módon jelentősen kihatnak a teljesítményre és a társas kapcsolatokra is.

Láthatjuk, hogy meglehetősen sok tünetnek kell egyszerre fennállnia, hogy kényszerbetegségről beszélhessünk.A szokásaink és a kényszerek között lényeges különbség az is, hogy egy egészséges személy képes arra, hogy szükség esetén módosítson a szokásain, kölcsön adja a piros bögréjét, vagy más útvonalon menjen iskolába, mint ahogy azt szereti. A rítusaink örömmel és biztonságérzettel töltenek el minket, és ha valamiért nem tudjuk elvégezni őket, nem esünk kétségbe és nem érzünk elviselhetetlen szorongást (legfeljebb kissé rosszabb hangulatba kerülünk). A kényszerek ezzel ellentétben nem okoznak örömet, csak átmeneti feszültségcsökkenést, időrablóak, és gyakran keresztülhúzzák a terveinket, számításainkat. Gyakorlatilag átveszik az uralmat az illető élete fölött, valódi kényszerítő erőként hatva.

Mind a kényszergondolatok (obszessziók), mind a kényszercselekvések (kompulziók) nagyon sokfélék lehetnek. Előfordulnak agresszív gondolatok (önmaga vagy mások tettleges vagy szóbeli bántalmazása, balesetek előidézése, ijesztő képek megjelenése), félelem a megfertőződéstől, szennyeződésektől, megbetegedésektől, tiltott vagy perverz szexuális gondolatok, stb. A kényszercselekvések talán könnyebben megragadhatók, felismerhetők: ide tartoznak a takarítással, tisztálkodással kapcsolatos tettek, az állandó ellenőrzés, az ismétlések, a kényszeres számolgatás, rendezgetés, sorbarakás, haszontalan tárgyak felhalmozása, és így tovább.

Hogy könnyebb legyen elképzelni, miről is van szó, mutatok egy részletet egy nagyon jó filmből (Lesz ez még így se!). A főszereplő Jack Nicholson, aki ezúttal egy kényszerbeteg bőrébe bújik a mozi erejéig. Bár ez nem dokumentumfilm, hanem egy romantikus komédia, mégis pontosan mutatja be a főhős mindennapjait. Mr. Udall, aki egyébként könyveket ír, magányosan él otthonában, ahol minden elvágólagosan és szimmetrikusan van elrendezve. Tisztaságmániás, minden kézmosás után eldobja a szappant, állandóan kesztyűt visel, ha éppen kiteszi a lábát otthonról. Retteg a betegségektől és fertőzésektől, ezért az étterembe is saját műanyag evőeszközt visz. Rugalmatlan, csak a megszokott asztalánál hajlandó enni a megszokott gyorsétkezdében, ahol csak és kizárólag egy bizonyos pincérnő szolgálhatja ki. Nem bírja elviselni, ha bárki hozzáér, és soha nem lép „csíkokra” az utcán. Nincsenek barátai (legalábbis a film elején még nincsenek), mindenki utálja, hiszen senki sem képes elviselni a rigolyáit… Ha úgy érzitek, hogy ez annyira bizarr, hogy nem is lehet igaz, hát, akkor tévedtek. A valóság az, hogy az OCD-s betegek élete ennél gyakran még komplikáltabb, a filmben bemutatott szerencsés befejezés pedig meglehetősen ritka.

A részlet előzményei, hogy jobban értsétek: az a bizonyos pincérnő, akihez Melvin Udall annyira ragaszkodik (mivel ő tudja csak kiszolgálni őt az általa elvárt módon), otthagyta a munkahelyét. Ez a váratlan változás teljesen felborítja a főhős napját. Íme:

Mi van a háttérben?

Gének

Az OCD-t kutató szakértők sokat vizsgálták, hogy vajon van-e genetikai háttere ennek a betegségnek. Bár nem találtak (még?) konkrét géneket, amik felelősek lennének a rendellenesség kialakulásáért, az bizonyítást nyert, hogy genetikai tényezők jelentős szerepet játszanak benne. Egy 2000-ben folytatott vizsgálatban megfigyelték, hogy a kényszerbetegek első fokú rokonai között a betegség prevalenciája (előfordulási gyakorisága) 11,7% volt, míg az egészséges személyek családjában ugyanez az arány csupán 2,7% volt.

A kényszerbetegek családjainak jellemzői

Mielőtt bármit is leírnék a családok jellemzőiről, mindenképp fontosnak tartom kiemelni: attól, hogy egy családban esetleg megvan ezen tulajdonságok némelyike, még nem biztos, hogy bárki is kényszerbeteg, vagy hogy azzá fog válni. Ahhoz, hogy egy betegség kialakuljon, számos tényező együttes jelenléte szükséges, ráadásul ezeknek a tényezőknek nagy részét, sőt, talán a nagyobb részét még nem ismerjük, vagy csak sejtéseink vannak róluk.

A kényszerbetegek családjában gyakran nincs jelen az apa, a szülők nem bátorítják a viselkedés szabadságát és önállóságát. Sok esetben megfigyelhető a bizonytalan gyermekkori kötődés az anyához (a gyermek az anyja távollétében intenzív szorongást él át, ugyanakkor nem nyugszik meg az édesanyja visszatértekor sem). A bizonytalan kötődés mögött a gondozó következetlen, elhanyagoló, félelmet keltő viselkedése áll. Ezen kívül úgy tűnik, az anyai overprotektív (túlvédő) viselkedés rizikótényezőnek számít a kényszerbetegség kialakulásának szempontjából, ezzel szemben viszont az apai gondoskodás éppen ellenkezőleg hat: csökkenti a betegség kialakulásának valószínűségét.

Az OCD-s betegek otthonában megfigyelhető a magas kritikusság, az ellenségesség. A családtagok állandóan beleszólnak egymás életébe, kevés teret hagynak a személyes szabadságnak. Az érzelmek gyakran „összefolynak ”, és sok az egymás iránt kifejezett negatív színezetű megjegyzés, indulat. Nagyon gyakori, hogy a családtagok bevonódnak a beteg tüneteibe, és ilyen módon ők is tovább erősítik a probléma fennmaradását – akaratlanul is.

Segítség?

Természetesen van segítség a kényszerbetegek számára is. Mivel az okok sokfélék, a megoldásnak is összetettnek kell lennie. Érdemes „többfrontos támadást” indítani a gyógyulás érdekében. Jó kiindulópont egy pszichiáter felkeresése, aki adott esetben gyógyszert is felírhat. Emellett hasznos lehet mind az egyéni, mind pedig a családterápia, utóbbi különösen gyerekek, kamaszok esetében.

Az talán nem igényel magyarázatot, hogy miért van szükség a betegséggel küzdő személynek egyéni terápiára, az viszont valószínűleg nem magától értetődő, hogy hol is van ebben a család szerepe. Hogyan vezethet a családtagok együttes terápiába vonása a kényszerbeteg gyógyulásához, vagy legalábbis állapotának javulásához? Azt már korábban említettem, hogy az esetek kb. 75%-ában a családtagok is alkalmazkodni kezdenek a beteg tüneteihez, hogy kerüljék a kellemetlen, konfliktusos szituációkat. Pl. ha a kényszerbeteg tisztaságmániás, és ragaszkodik ahhoz, hogy mindenki ötször mosson kezet étkezés előtt, sok családtag valószínűleg a könnyebb utat választja, és maga is felveszi ezt az irreális szokást. Azok a családtagok pedig, akik ellenállnak ennek a nyomásnak, a beteg részéről állandó ellenséges indulatoknak és megjegyzéseknek lesznek kitéve. Mi is történik tulajdonképpen? Az egész családi rendszer átalakul, mégpedig a kényszerek mentén. Ez rombolja a család belső légkörét, rengeteg feszültséget szül, és persze nem tesz jót a külvilággal való kapcsolattartásnak sem (hiszen kinek lenne kedve a vendégek előtt magyarázkodni, vagy éppen rejtegetni a furcsa szokásokat?).

Már az is sokat segíthet, ha a család egy néhány alkalmas úgynevezett pszichoedukációs tréningen vesz részt, ahol többet tudhatnak meg a betegség hátteréről, a diagnózisról, a kezelés legújabb lehetőségeiről, vagy egyszerűen megoszthatják egymással az érzéseiket, gondolataikat, kiadhatják magukból a felhalmozódott feszültséget. Ezen túl fókuszálhat a terápia például a kommunikációra is, hogy sikeresebb legyen az ellenséges érzelmek, indulatok kezelése. A családtagok segítséget kaphatnak ahhoz, hogy megtanulják, hogyan lehet építő formában, nem bántó módon megfogalmazni a kritikákat, vagy éppen csendben maradni, és meghallgatni a másik érzéseit.