Hölgyválasz magasugróknak

  • Jantek Gyöngyvér
  • 2012. augusztus 22.

Gondolatok az eljegyzésről

A cikket Schell Gergely írása inspirálta.

„Csak le ne térdeljen!” – ez volt talán az egyik legfontosabb kikötésem az akkoriban még csak leendő, immár történelemnek számító eljegyzésünkkel kapcsolatban. Soha nem értettem, miért vonzó az valakinek, ha a szerelme lovagias, ámde alárendelt helyzetből teszi fel a nagy kérdést. Ez persze nem jelent semmit, ez nem szól senki másról, csak rólam és gondolom még néhány száz, ezer másik nőről, akik hasonlóan éreznek ezzel kapcsolatban, mint én.

A férfi kérdez, a nő válaszol. A legnagyobb emancipáció és tomboló feminizmus közepette sincs ez fordítva, nincs is ezzel baj. Mégis érdekes, hogy mi, nők foglalkozunk ezzel jóval többet. Korán kezdjük, s nem is feltétlenül logikus sorrendben. Oviban egyből papás-mamásat játszunk, majd barátnőink társaságában menyasszonynak öltözünk. Most eszembe jutott az a lakás, ahol életem első nyolc évét töltöttem, pontosabban az ott lévő fehér függöny: az volt a fátyol. A játék lényege felettébb egyszerűen annyi volt, hogy méltóságteljesen elő kellett bukkanni a függöny fátyol rejtekéből úgy, hogy az végül csak a fejet takarja, épp, mint egy menyasszonyét. Akárhogy is próbálok visszaemlékezni, akkoriban az eljegyzés nem szerepelt az izgalmasnak tűnő felnőtt dolgok között, nem játszottam gyűrűhúzósat, legfeljebb esküvőit, mert azt többször láttam talán filmekben, olvasták nekem mesékben. Nem is tudom honnan jöhetett az impulzus, akkoriban TV-nk sem volt... Lehet, hogy elég egyetlenegy villanásnyi fehér ruha, csokor és díszletek, és onnantól kezdve egy kislány bármilyen ócska rongy segédletével tökéletes menyasszonnyá képes válni egy perc alatt. Eszembe jut még a népmesék gyakori esküvői fordulata: ásó, kapa, nagyharang válasszon el minket. Sokáig nem értettem, mi köze bármihez is, de legfőképpen a lakodalomhoz ezeknek a szerszámoknak, a nagyharangnak meg pláne. Most már értem, s azt gondolom, jobb lenne, ha az sem választana el.

Szóval az óvodás és kisiskolás kor többségünknek teljesen eljegyzés-mentesen telik, annál több benne a kisbaba és az esküvő. Talán kamaszkorban, az első mindhalálig tartó szerelmek idején jönnek az ezzel kapcsolatos ábrándok, s a részletek egyre színesednek.

Egy fiatalember a Pécs feletti sétarepülésen kérte meg barátnője kezét, miközben a földön száznál is több önkéntes koreográfiájából állt össze a felirat: HOZZÁM JÖSSZ? Sok minden eszembe jutott erről az ügyesen megszervezett, és minden bizonnyal feledhetetlen leánykérésről. Az eseményről sok cikk született, ezek alatt pedig pörögtek a kommentek. “A fiúk példát vehetnének róla!” - több lány is hasonlóakat írt hozzászólásában. Fel van adva a lecke, vagy inkább magasra van téve a léc. (Schell Gergely: Lánykérés magasugróknak)

Gondolatban már megvan a gyűrű, a helyszín, az elhangzó mondatok, csak a célszemély változik időnként. Én például tizenéves koromban a helyi vasútállomásnál lévő, ki tudja milyen célt szolgáló torony tetejére kívánkoztam az akkori szerelmemmel. Gitár, vallomások, stb. Persze visszagondolva teljes őrültségnek tűnik az egész, tekintve, hogy tériszonyom van, és még a létrára sem feltétlenül merek felmászni.

Persze mi is komolyodunk. Mikor mostanában látok egy-egy gigantikus lánykérést, inkább kiráz a hideg, irigységet egyáltalán nem érzek. Na jó, legyünk diplomatikusak és szögezzük le; nincs azzal semmi baj, ha valaki tömegre vágyik és nem is magasugró, hanem rúdugró férfira, aki kivételesen kreatív élményben részesíti a lánykérés során. Leszögeztük. De azért mégis… Talán az eljegyzés az egyik legfontosabb olyan esemény, ami erőteljes kifejezője az összetartozásnak, intim, bensőséges, és két ember magánügye. Aki szervezett már esküvőt, nagyon jól tudja, hogy az egy olyan ünnep, ahol számtalan érdek ütközik, rengeteg szempontot kell figyelembe venni, és sok fáradtságos munkával jár. Kinek a rokonát hívjuk meg, melyik nagynénit, hány unokatestvért. Ki hova üljön, mi legyen a menü, legyen-e tánc, stb. Az eljegyzés nem ilyen, hála Istennek. Éppen ezért tele van lehetőségekkel, hiszen éppen olyan lehet, amilyennek mi szeretnénk.

Azt gondolom, hogy majdhogynem mindegy, hogyan is tesszük fel a kérdést, ha az belőlünk, a kapcsolatunkból és a közös céljainkból ered. Egészen biztosan vannak olyan lányok és nők, akik intenzív élményre vágynak. A férfiak magukra maradnak az agyalással ahelyett, hogy cselekednének. Talán már láttak, ha nem épp barátnőjük mutatott nekik könnyezve néhány igazán különleges lánykérős videót a neten. A szándék talán régóta megvan a férfiban, de teljesítményszorongása nem hagyja, hogy végre cselekedjen. Nem akar felsülni, nem akarja, hogy barátnője azt mondja, jobbra, különlegesebbre számított. (Schell Gergely: Lánykérés magasugróknak)

Akár előre megbeszélt az alkalom, akár meglepetés, akár szolid, akár extrém, egy a fontos: a pár egyéniségét tükrözze. Nekem a várban kérték meg a kezem, csodálatos volt. De épp olyan csodálatos lett volna, ha mindez egy pesti kávézóban, a libegőn, a tengerparton, akárhol történik. Az igazán értékes számomra az volt, hogy a kedvesem készült, gondolkodott, tervezett, azért, hogy engem boldoggá tegyen. Azt hiszem, ezt sokan elmondhatjuk magunkról, akárhol, akárhogyan is zajlott a lánykérés.

Szerintem az a fontos, hogy valóban a kettőnk közös életeseménye legyen az eljegyzés, és nem mindenképpen az elvárások sűrűjében tökéletesen kivitelezett magasugrás. (Schell Gergely: Lánykérés magasugróknak)

Mi csak várunk és reménykedünk, rejtett vagy kevésbé módon bíztatunk, megjegyzéseket teszünk, a többi a férfiak dolga. Nem irigylem őket, és nagyon tisztelem a bátorságukat. Mégiscsak nagy dolog valakit arra kérni, hogy legyen a felesége, töltse vele az élete hátralevő részét.

Ahány eljegyzés, annyi egyedi történet. Ha kedvet kaptál, írd meg nekünk az eljegyzésed történetét. Névtelenül, névvel, képpel, anélkül, ahogy szeretnéd. Akár hozzászólásként is megírhatod, de ha elküldöd erre az email-címre, bejegyzésként kitesszük: igen kukac szeretemaferjem pont hu