Mozaikcsalád: egy nem hagyományos családforma

  • Burgyán Annamária
  • 2011. szeptember 13.

Papa? Mama? Gyerekek?

A bennünket körülvevő társas közeg legelemibb egysége a család. A legtöbb kultúrában határozott normák élnek arról, milyen egy „jó család”, minden családtagnak kijelölt szerepe van a család életében. Bár napjainkban sokat hallani a családi élet válságáról, a legtöbb ember számára még ma is ez a preferált életforma. Rohanó világunkban is vágyunk a családi közösségre, ugyanakkor a társadalmi, gazdasági és szemléletbeli változások következtében új életközösségek, családformák jöttek létre. Habár a házasságokat ma is az „együtt mindhalálig” céllal kötik, ma már egy megromlott kapcsolat esetén lehetőség van a kilépésre, újrakezdésre.

Mit is értünk mozaikcsalád alatt?

A mozaikcsalád egy olyan újraformálódott közösség, melyet az egyik szülő és gyerekei alkotnak az új partnerrel, akinek esetleg szintén van már gyermeke. Ez a családforma nem egy teljesen új keletű dolog, megözvegyült házasfelek korábban is kerestek maguknak új társat, de a válás elterjedésével az utóbbi néhány évtizedben vált egyre gyakoribb jelenséggé. Ez az új családtípus létrejöttében, szerkezetében és dinamikájában is eltér egy hagyományosan kialakuló családtól, mégis sokszor úgy tűnik, erről sem az érintettek, sem a társadalom nem szívesen vesz tudomást. Jól illusztrálja a helyzetet, hogy magyarul nincs még egységes megnevezés sem a fogalomra; találkozhatunk a patchwork, mozaik-, újraházasodott, vagy mostohaszülős család kifejezésekkel is. (Számomra a mozaikcsalád megnevezés a legszimpatikusabb, mely kifejezi, hogy amint egy mozaik különböző színes darabjai egy strukturált, egységes képet hoznak létre, úgy állnak össze a rész-családok egy közös rendszerré).

Mit is értünk mozaikcsalád alatt? Egy meghatározásban a mozaikcsalád definíciója a következőként szerepel:

a mozaikcsalád két partner házassága révén jön létre, akik közül az egyik vagy mindkettő volt már házas, majd elvált vagy megözvegyült

Egy másik frappáns definíció szerint az a család, melyben legalább az egyik felnőttnek van egy (vagy több) gyermeke egy korábbi párkapcsolatból. A mozaikcsalád tehát két felnőtt és egy vagy több gyermek együttéléséből áll össze – első ránézésre nem sokban különböznek a hagyományos családtól (s talán pont ez az, amitől különösen nehézzé válhat a helyzetük). Közelebbről megvizsgálva azonban számos speciális jellemzőt találunk, melyekben eltér ez a családforma.

A mozaikcsaládok speciális jellemzői

Verena Krähenbühl német családpszichológus munkatársaival számos szempontot gyűjtött össze a témában, lássuk most a legfontosabbakat.

Elsőként, míg egy hagyományos családban a felnőttek és a gyermekek között vérségi kapcsolat van, addig egy mozaikcsaládban legalább egy gyermek édes-szülője nincs jelen, így a gyermek(ek) idejük nagy részében csak az egyik szülőjükkel élnek együtt. Ehhez kapcsolódik, hogy a hagyományostól eltérően itt a házastársi és a szülői alrendszer (legalább részben) különválik; a távol lévő volt partner ugyan a házasságból kilépett, szülői szerepe azonban megmarad (akkor is, ha azt nem gyakorolja). A szülői alrendszer különválása egyben azt is jelenti, hogy a szétvált pár tagjainak a szülői szerep szintjén sokszor továbbra is kapcsolatban maradnak, a köztük lévő esetleges lezáratlan konfliktusok azonban számos nehézséget okozhatnak az új család együttélésében is.

Egy másik különbség, hogy míg hagyományos esetben a felnőttek a gyermekek születése előtt párként élnek, egy mozaikcsaládban a szülő-gyerek kapcsolat megelőzi az új párkapcsolatot, az új partner már egy kialakult rész-család rendszerébe kerül be. A mozaikcsalád tagjainak nincs, vagy sokkal fiatalabb a közös történetük, így maguknak kell megteremteni az összetartozást, közös identitást. Nehéz lehet például, ha a pár egyik tagja nem volt jelen a gyerekek életének nagyobbik felében, nem látta őket felnőni, így a kapcsolatuk sem lehet hagyományosan „rokoni” viszony. A különböző részcsaládok hoznak magukkal korábbról kialakított hagyományokat, értékrendszereket, melyek összeillesztése esetenként igen nehéz feladat lehet. Fontos eltérés a határok bizonytalansága; míg egy nukleáris családban többnyire egyértelmű, ki tartozik a családhoz, egy mozaikcsaládban a család határainak képe akár tagonként is eltérhet. Mást gondol például a férj, aki számára a hétvégente odalátogató gyermeke is egyértelműen a családja része, és mást a feleség fia, aki esetleg az új férjet sem tekinti családtagnak. A határok mellett a hagyományosan biológiailag és generációsan adott szerepek sem egyértelműek; megjelennek olyan új szerepformák is, például a „pótszülői” (vagy mostoha), melyre nincs tanult modelljük.

Végül, ami talán a legnehezebb terhet róhatja a családra, hogy a tagok egy része (vagy akár mindegyike) a közelebbi vagy távolabbi múltban átélt egy jelentős krízist, s egy fontos személy elvesztését vagy eltávolodását. Amíg a veszteségeket nem sikerül feldolgozni, addig ezek rányomhatják bélyegüket az új család életére is. Emellett a kudarcélmény (elrontott házasság) átalakulhat egy állandó félelemmé, hogy vajon ezúttal sikerül-e egyben tartani a családot, s ez a kapcsolatok minőségét alapvetően meghatározhatja, akár távolságtartóvá, akár túl szoros, merev kötéssé alakítva azokat.

Összeáll a kép: a mozaikcsaládok fejlődése

Egy mozaikcsaládnak tehát kezdettől fogva számos nehézséggel kell szembenéznie, s valódi családdá alakulása során egy hosszabb, kihívásokkal teli utat kell végigjárnia. Patricia Papernow amerikai pszichológusnő három nagyobb lépésben foglalja össze a mozaikcsalád formálódásának folyamatát, melyet ő mozaikcsalád-életciklusoknak nevez.

Az első, korai időszakban a család még a biológiai alrendszerek szerint rendeződik; a szülő-gyerek kapcsolat dominál, ez határozza meg a normákat, szokásokat, s a párkapcsolat sokszor háttérbe szorul, kirekesztve kissé az újonnan belépett partnert. A felnőttek sokszor még arra vágynak, hogy begyógyítsák a válás okozta sebeket, pótolják a hiányzó szülőt, és egy tökéletes családot hozzanak létre. A szülőszerepben lévő fél nem csak egy új, boldogabb párkapcsolatra vágyik, hanem arra is, hogy új partnere legyen egyben az előzőnél jobb szülő is, segítsen neki a ráháruló nevelési feladatokban. A pótszülő szerepbe kerülő fél szintén könnyen irreális vágyakat táplálhat; meg akar felelni párja elvárásainak, s azonnal jó szülővé válni, azonnal szeretni nevelt gyermekeit és kárpótolni őket veszteségeikért, s mindezért megbecsülést és szeretetet kapni cserébe. A gyerekek azonban sokszor ennek hatására csak még inkább ragaszkodóvá válnak távol lévő szülőjükhöz, s az új pótszülő igyekezete láttán csak nő bennük a lelkiismeretfurdalás a távol lévő szülő iránt, úgy érezhetik, az új személy megkedvelésével a másikhoz válnak hűtlenné.

A kezdeteket követő időszakot minden oldalról a csalódás jellemzi leginkább; a felek kezdenek szembesülni azzal, hogy hiába az igyekezet, a jó szándék, a vágyott állapot helyett egy feszült, konfliktusokkal terhelt helyzet állt elő. Az újonnan belépett fél úgy érezheti, hiába minden próbálkozása, kirekesztik, elutasítják, és a párja is inkább a gyermekei oldalára áll. A szülő-fél szintén csalódott, nem érti, párja miért néz más szemmel a gyermekére, miért bántja őt a gyermekkel való szoros kapcsolata, s mindezt a családjukhoz való csatlakozás visszautasításaként értelmezi, mely elindítja azt a félelemkeltő gondolatot, hogy a párkapcsolatuk kudarca van ítélve. Ez a szakasz talán a legkritikusabb a válás szempontjából; ha nem tudnak innen továbblépni, az a kapcsolat széteséséhez vezethet. Ha azonban túlélik ezt a feszültségteli időszakot, a tagok kezdik megérteni, mi is történik körülöttük. Lassan kezdik átlátni, hogy vágyaik irreálisak voltak, fel kell adniuk a „tökéletes család” álmát, és szembenézniük a realitással.

A második nagy szakaszban a családtagok, de különösen a pár két fele elkezdi nyíltabban kimondani az igényeik között meglévő különbségeket. Ez az időszak valamennyiben hasonlít a „hagyományos” párkapcsolati életciklusok differenciálódás szakaszára; a pár - ugyan rengeteg konfliktus árán, de – elkezdi kialakítani közös normarendszerét, melyben megjelennek a különböző elvárások és igények, s elindul az összecsiszolódás folyamata. Sokszor úgy tűnhet, a veszekedések triviális dolgokon folynak, de fontos látni, hogy a lényegi konfliktus a felett zajlik, hogy a biológiai (szülő és gyereke) alrendszer továbbra is zárt egységként működik, ahogy korábban (kizárva az újonnan érkezőt), vagy a család szerkezeti átrendeződésnek indul. Például, az a vita, amely a gyerekek lefekvési idejéről zajlik, egy másik szinten arról szólhat, hogy az esti közös időt továbbra is apja és lánya töltik együtt (ahogy korábban az egyszülős család időszakában tették), vagy a férj és feleség tud egy kicsit kettesben maradni. Ha ezen folyamatok beindultak, a család eljuthat abba a fázisba, amikor a résztvevők már aktívan keresik a közös struktúrát: lassan kialakulnak egységes szabályok, normák és közös rituálék, a család elkezd valódi közösségként működni. Ebben az időszakban általánosságban elkezd kialakulni a biztonságérzés, tiszta keretek, erősödik a pár együttműködési képessége. A legfontosabb lépés az összecsiszolódás során, hogy a pár kialakítsa saját alrendszerének határait; legyen olyan időszak, amit csak kettesben töltenek, be lehessen zárni a hálószobaajtót, megbeszéljék egymás között a gyerekekkel kapcsolatos ügyeket. Emellett elkezd kialakulni a pótszülő-gyerek kapcsolat is; ehhez fontos, hogy az édes szülő tudjon háttérbe húzódni, és teret adni az ő interakciójuknak (például akkor, amikor egy vita során a mostohaszülő a gyerek oldalára áll).

A harmadik, utolsó fázis során kialakul a kölcsönös bizalom és intimitás a családtagok között. Ebben az időszakban a pár már jól működik együtt a gyerekekkel kapcsolatos feladatokban, az alrendszerek világos, tiszta határokat kapnak, a mostohaszülő-gyerek kapcsolat egy őszinte, hiteles szintre lép. A pár a korábbi konfliktusos időszakok után végre egymás szövetségesévé és segítőjévé válik, a problémákat már együttes erővel tudják megoldani. A folyamat végére kialakul a közös identitás, a családtagok jól érzik magukat szerepeikben, és megfelelő erőforrásokkal rendelkeznek a felmerülő problémákkal való megküzdéshez. Kialakul a biztos kötődés, s a családi működés többé nem igényel állandó készenléti állapotot a tagoktól, hanem egy biztonságos bázissá válik. Egy-egy nehezebb időszakban, például, ha egy korábban máshol élő gyerek belép a családba a folyamat akár újra is indulhat. Újra különböző fantáziák jelennek meg arról, hogyan sikerül majd a problémát megoldani, ismét összezavarodott érzések jelentkeznek, felerősödnek a konfliktusok, és kemény munkába kerül kompromisszumokra jutni. Mindemellett, ha az első körben a folyamat sikeresen lezajlott, később már nagyobb konfliktusok sem rendítik meg a családtagok között kialakult bizalmat és kapcsolódást.

Összességében tehát láthatjuk, hogy a nem hagyományos úton összeállt családoknak számos nehézséggel, kihívással kell szembenézniük, ha azonban sikerül összecsiszolódniuk, egy szép, színes, közös kép állhat össze a „mozaikdarabkákból”. Ehhez feltétlenül szükséges felismerniük speciális helyzetüket, észrevenniük, hogy nem élhetik a hagyományos családok életét. Náluk nem fog minden a maga természetes módján elrendeződni, hanem számos ponton előre felkészülten, tudatos döntéseket hozva kell megoldást találni egy-egy helyzetre, s adott esetben felismerve a kritikus helyzetet, időben kérni szakembertől segítséget. Bár a statisztikák szerint az újraházasodott családban a hagyományoshoz képest nagyobb a válási ráta, ha jól működik a kapcsolat, a párok méltón lehetnek büszkék és elégedettek elért teljesítményükre.

Burgyán Annamária, pszichológus

Olvasnivaló:

Verena Krähenbühl, Hans Jellouschek, Margarete Kohaus-Jellouschek, Roland Weber: Mozaikcsaládok (Családterápiás sorozat 16.)

Fisher Eszter: Modern Mostohák – A páromnak gyereke van

Képek:

hattyúcsalád: By eliselovesprada-sort of;-)

Családi fotók: By Jack Fussell