Szülői próféciák – kimondott és kimondatlan szavak hatása a gyerekekre

  • Jantek Gyöngyvér
  • 2011. február 19.

1968-ban Rosenthal és Jacobson, két pszichológus érdekes kísérletet végzett egy általános iskolában. A gyerekekkel felvettek egy IQ-tesztet, majd a tanáraikat „tájékoztatták” a teszt eredményeiről. Véletlenszerűen kiválasztották a gyerekek 20%-át, akik semmivel sem voltak jobb képességűek az osztálytársaiknál, ugyanakkor a tanároknak azt mondták, hogy ezek a tanulók kivételesen magas IQ pontszámot értek el, és nagy fejlődés várható náluk. A tanárok természetesen elhitték a szakemberek véleményét, és a diákokat kiemelt figyelemben részesítették. Mivel meg voltak róla győződve, hogy nagyon jó képességű gyerekekről van szó, eszerint is bántak velük: kellemesebb légkör vette őket körül, több pozitív visszajelzést, több kihívást jelentő feladatot kaptak. Milyen hatása volt mindennek a gyerekekre? 8 hónap elteltével a kutatók újra megmérték a gyerekek IQ-ját, és azt találták, hogy azok, akiket a tanárok kiemelt figyelemben részesítettek, jobb jegyeket kaptak, és ami talán még meglepőbb: az IQ teszten is jobb eredményt értek el, mint korábban, és mint a társaik. Emlékezzünk vissza, ezek a gyerekek a kísérlet kezdetekor semmivel sem voltak jobb képességűek, mint a többi diák. De: a tanáraik úgy bántak velük, mintha jobbak, okosabbak, tehetségesebbek lennének. Az eredmény pedig, hogy ezek a gyerekek viszonylag rövid idő elteltével valóban jobbak, okosabbak, tehetségesebbek lettek. Ezt nevezik önbeteljesítő jóslatnak, vagy másképpen Pygmalion-effektusnak.

(Minette Layne CC)

Az önbeteljessítő jóslat működésére egy másik példa valamivel későbbről, 1977-ből Snyder kísérlete. A vizsgálatban férfi főiskolásoknak egy dossziét adtak egy hallgatólányról, és a dossziéban egy fényképet is elhelyeztek, vagy egy feltűnően szép, vagy egy átlagos külsejű lányról. Ezután fel kellett hívniuk telefonon ezt a lányt, a beszélgetést pedig a kutatók rögzítették. A főiskolások nem tudták, hogy a fénykép valójában nem a szóban forgó lányt ábrázolja, így egyeseknek egy gyönyörű nő képe lebegett a lelki szemeik előtt a beszélgetés alatt, másoknak pedig egy átlagos külsejű nőé (attól függően, ki milyen képet talált a dossziéjában). Azok, akik azt hitték, hogy szép lánnyal beszélnek, sokkal kedvesebbek voltak a telefonban, mint azok, azt gondolták, hogy egy átlagos külsejű lány van a vonal túlsó végén. Ami ennél is érdekesebb, hogy független pontozók, akik utólag elemezték a beszélgetéseket, kedvesebbnek és barátságosabbnak ítélték a vizsgálati személyek által szépnek hitt lányt, mint azt, akit kevésbé szépnek hitt a beszélgetőpartnere. A jóslat ismét bevált.

Ennek fényében érdemes elgondolkozni azon, hogy milyen ereje lehet a szülői szavaknak, elvárásoknak a gyermekek életében. Az anyaságról szóló cikkemben írtam arról, hogy a terhesség alatt minden anya kialakít valamilyen képet leendő gyermekéről, elképzeli, hogy milyen ember lesz, milyen életúttal, szerepekkel bír majd. Még ha ez nem is tudatos folyamat, számos feladatot kijelöl a gyerek számára. Daniel Stern így ír erről:

Az anyaként megalkotott prófécia arról, milyen felnőtté váljon, és mit kellene jelentsen a kis emberke magának az anyának, önbeteljesítő jóslat... Az anya elvárásai a picinye felé komolyan inspirálhatnak minden érintettet, de hátráltathatják is a gyermek fejlődését. (49. oldal, Stern: Anya születik)

Amikor a gyermek megszületik, a képzelt baba találkozik a valódival, de ez nem jelenti azt, hogy az előbbi automatikusan megszűnne létezni. Természetesen a fantázia-verzió a hús-vér gyermek ismeretében „frissül”, de tovább él az anya lelkében. (Stern az anyákat emeli ki, de szerintem ez ugyanúgy igaz az apákra is!) Stern összegyűjtötte a leggyakrabban előforduló feladatokat és szerepeket, amiket az anyák a gyermekükre testálnak, akár kimondva, akár a tudattalan elvárások szintjén, ezeket mutatom be röviden.

„A feltétel nélkül szerető”

Azok az anyák (és apák), akik nem kaptak gyerekként feltétel nélküli szeretet, úgy gondolhatják, hogy a gyermekükben végre találtak egy olyan személyt, aki úgy szereti őket, ahogy vannak, anélkül, hogy különféle feladatokat teljesítenének (gondoljunk a Bridget Jones naplójában elhangzó csodás mondatra, amit mindenki hallani akar legalább egyszer: „I love you just as you are”). Ez nehézségeket okozhat a gyereknek akkor, amikor valami miatt dühös a szülőre, és elutasítja, nem is beszélve arról, hogy a gyerekből egy idő után felnőtt lesz, és függetlenedni kezd a szülőtől. Egy ilyen szülői elvárás, vagyis az, hogy a gyerekétől várja el azt valaki, amit nem kapott meg a szüleitől vagy a párjától, nagyon megnehezítheti a gyerek leválását, vagyis az egészséges felnőtté válást.

„A hiánypótló”

Ha az anya vagy az apa elvesztett egy számára fontos személyt, különösen a terhesség alatt, vagy annak közelében - és a gyász feldolgozatlan maradt - érthető módon könnyen tekinthetnek úgy a születendő gyermekükre, mint az elvesztett személy helyettesítőjére. Ez sok esetben nagy terhet ró a gyermekre. Ha például a szülők vesztettek el korábban gyermeket (akár magzati korban, akár később), nagy a kísértés, hogy a később született gyermekre ruházzák át azokat a feladatokat és szerepeket, amiket a korábbi gyermeküknek képzeltek el. Ez abban az esetben probléma, ha a gyermeknek az egész életét valakinek az árnyékában kell leélnie, vagy még drasztikusabb esetben: valaki más életét kell élnie.

„A kárpótló”

A szülők a gyermekeikre önmaguk jövőbeni folytatásaként tekintenek. Minden ember életében vannak olyan tervek, vágyak, célok, amelyek nem valósulhattak meg.

„Érthető vágy, hogy a szülő az utódokon keresztül kárpótolja magát saját múltja hiányaiért. Ennek folyományaként aztán különféle, nem a gyereknek, hanem a szülő múltjának szóló dolgokra kerül sor, még ha nincs is hozzá kedve a gyereknek, vagy nem válik igazán a javára. Vagyis a gyermekünknek szánt képzeletbeli jövő elpróbálása sokszor a saját múltunk kimaradt lehetőségeinek az újrajátszását takarja. Ugyanilyen gyakran szeretnénk olyan élményekhez vezetni őt, amik egykor nekünk jelentettek sikerélményt vagy jó érzést.” (Stern: Anya születik, 53-54. oldal)

Erről is eszembe jut egy filmes példa. A király beszéde c. filmben van egy nagyon szomorú jelenet, amikor György király (Colin Firth, alias Bertie) elmondja, mennyire szeretett volna gyerekként maketteket építeni, de nem tehette. Egyetlen egyszerű okból: mivel az apja bélyegeket gyűjtött, neki is azt kellett tennie.

A családi hagyomány, amelyben minden gyermekre kijelölt pálya vár, hatalmas teher lehet a családtagok vállán. Ha például egy többgenerációs orvoscsaládban az a szülők elképzelése, hogy a gyerekeiknek folytatniuk kell az ő hivatásukat, és semmi más alternatívát nem tudnak elképzelni, nagy a veszélye a gyerek sérülésének. Ha enged a szülői elvárásnak, annak ellenére, hogy neki más vágyai vannak, kényszerpályára kerül az élete. Ha pedig ellenszegül, elveszti a szülei szeretetét és támogatását. Nincs jó megoldás a gyermek számára ebben a dilemmában, éppen ezért lenne fontos, hogy eleve ne is kerüljön ilyen döntési helyzetbe.

„A békéltető”

Képzeljük el, mi történik, ha Rómeó és Júlia életben maradnak, és gyerekeik születnek. Az ő feladatuk lett volna a Montague és a Capulet család évszázados viszályának elsimítása. Persze nem kizárt, hogy sikerrel jár egy ilyen „akció”, de ha mégsem, a kudarc a gyerekeké, még akkor is, ha ezt soha senki nem mondja ki.

„A hangulatfelelős”

Depresszióra hajlamos szülők, vagy épp „csak” posztpartum (szülés utáni) depressziós anyák öntudatlanul is használhatják a gyereküket arra, hogy az élet körforgásában tartsa őket. Ehhez azonban a gyermeknek állandóan a legjobb oldalát kell mutatnia, élénknek, ragyogónak, kedvesnek kell lennie. Nem kis feladat, már csak azért sem, mert egyrészt nem minden gyerek könnyű temperamentumú, másrészt minden gyereknek vannak nyűgösebb időszakai.

(Ezen túl minden anyának megvannak az elképzelései arról, hogy milyen hatással lesz a gyermek születése a kapcsolatukra. Erről később, bővebben.)

A kimondott szavak ereje

Az eddigiekben a ki nem mondott, vagy ritkán elhangzó elvárásokról, próféciákról volt szó. Ezek is nagy hatással vannak a fejlődő gyerekre, de talán még jobban hatnak a kimondott szavak. A Rosenthal-kísérletben is láthattuk, hogy egy átlagos képességű gyerekből is lehet osztályelső, ha van, aki hisz benne, és ha úgy kezelik, mint egy nagyon tehetséges személyt. Nem gondolom, hogy önmagában attól, hogy egy szülő mintegy mantraként naponta százszor elmondja a gyerekének, hogy „okosvagyokosvagyokosvagy” csodák történnének, de abban biztos vagyok (és ezt kísérletek is bizonyítják), hogy súlya van a kimondott szónak. Ha valaki egész életében azt hallja, hogy te „szerencsétlen, ügyefogyott, hülyegyerek”, „minek is szültelek meg”, „nem lesz belőled semmi”, előbb utóbb maga is így fog gondolkodni magáról. És persze lehet, hogy hatalmas munkát fektet abba, hogy bebizonyítsa, mindez nem igaz, és sikeres ember lesz belőle, mégis, a mélyben ott dolgozik ez a jóslat, ez a baljós szülői prófécia, ami ellen folyton küzdenie kell, és egy percre sem engedheti meg magának, hogy ne legyen tökéletes.

A legtöbb esetben persze a gyerek egy idő után megadja magát, és elhiszi, hogy ő az, aminek a szülei mondják. A szülőtől kapott negatív szavak azért is nagyon veszélyesek, mert a gyerekek számára nagyon sokáig a szülő a mindentudó, mindenható, megbízható személy. Ha nem hisz neki, ha nem bízik feltétlenül benne, az egész világba vetett hite meginog. Ismét egy szörnyű helyzet, amiben minden választási lehetőség sérüléssel jár.

Ha a gyerek valamiben nem kiemelkedő, vagy mondjuk többször hibázik, ne általánosítsunk, és ne írjuk le végleg! A „te mindig”, vagy „a te soha” kezdetű mondatok általában nem fedik a valóságot, ugyanakkor nagyon mérgező hatásuk lehet a kapcsolatokra.

Ki lehet fejezni a haragunkat a gyerek felé, ha valamivel megbántott minket, vagy valami égbekiáltó rosszaságot csinált, de korlátozzuk az indulatainkat az adott szituációra (lehetőleg ezt sem ordítozva...), ne általánosítsunk minden helyzetre, és különösen ne a gyerek egész személyiségét vegyük célba. Attól, hogy egy 4 évest egyszer füllentésen kapunk, nem feltétlenül kellene hazugnak neveznünk, vagy globálisan rossznak...

Persze mindenkit elkap olykor-olykor a harci láz, hiszen senki sem tökéletes. De ha egy gyerek éveken keresztül állandóan negatív szavakat hall azoktól, akiket legjobban szeret, az nem múlik el nyomtalanul.

Ugyanígy hatnak a kedves, dicsérő szavak. Érdemes élni velük!