Ne dobd ki, jó lesz még valamire! - interjú a Maminvent alkotójával

  • Jantek Gyöngyvér
  • 2015. augusztus 2.

Nyakkendőből fülbevaló és kitűző, pólóból nyaklánc, a nagymama terítőjéből vagy egy szőnyegből táska. „Ne dobd ki, jó lesz még valamire!” – olvashatjuk a Maminvent honlapján. Kopócs Éva bölcsészből lett designer, szenvedélyes újrahasznosító. Három fia mellett építette fel vállalkozását, hogy azt csinálhassa, amit szeret, és a családjára is jusson ideje és energiája. A Maminvent kezdeteiről, az anyaságról, az újrahasznosítás filozófiájáról beszélgettünk.

Jantek Gyöngyvér: A vállalkozásod neve nagyon megfogott. Nem tudom, hogy mi volt vele a célod, de szerintem maga az, hogy Maminvent, egy nagyon jó szójáték. Benne van a feltaláló, felfedező nő, aki egyben anya is.

Kopócs Éva: Ez volt az célom abszolút. A kisebbik fiam 8 hónapos volt, amikor belevágtam a vállalkozásba. Azt akartam, hogy a név is az anyasággal kapcsolatos legyen, akkoriban elsősorban anyukáknak és kisgyerekeknek szerettem volna készíteni a termékeimet. Mai fejjel már nem biztos, hogy annyira hangsúlyoznám a „mami”szót, mert a magyarban van ennek egy kicsit pejoratív hangzása. Amikor emiatt aggódom, a férjem mindig megnyugtat, és azt mondja: figyelj már, ez is te vagy! És igaza van persze, mert hát abszolút a férjemnek, illetve az anyaságnak köszönhetem ezt az egészet. Az anyaság bennem is sok mindent változtatott, úgyhogy nem szégyellem. A névválasztásra visszatérve, azt mindenképp el akartam kerülni, hogy a saját nevemet hangsúlyozzam, mint például Éva Design. Az elején sokáig bújtam mások háta mögé, nehéz volt felvállalnom, hogy na tessék, ez az, amit én csinálok. Eszembe sem jutott a saját nevemmel játszani, azt akartam, hogy külön perszóna legyen.

Érdekes, hogy ezt mondod. A termékeid színe, stílusa alapján nagyon merésznek, bevállalósnak, bátornak gondolna az ember.

Az egész jellemem ilyen kettős, nagyon erős bennem ez a billegés. Egyszer így, egyszer úgy. Kicsit rebellis vagyok, megyek szembe az árral, direkt nem nézek magyar divatblogokat, nem akarok igazodni, közben meg nagyon vágyom arra, hogy elfogadjanak. Ez egy nagyon nehéz része a jellememnek, ami a Maminvent kapcsán is sokszor előjön, akár olyan apróságokban is, hogy milyen szavakat használjak, mikor megfogalmazok egy bejegyzést. Fél órákat szoktam ülni egy-egy mondaton sokszor.

Gondolom, nem könnyű eldönteni, hogy mennyire add ki a személyes dolgaidat, magánéletedet a Maminventen keresztül.

Igen, sokszor kérdés számomra, mennyire osszam meg másokkal, hogy egy adott termék hogyan készült, éppen akkor mit csinált a gyerekem, vagy egyáltalán, milyen jelzőket használjak. Igyekszem elkerülni az öndicséretet és a rossz értelemben vett önreklámozást is.

Ha jól sejtem, a Maminvent nagyon meghatározó része az életednek.

Igen, már a teraszon is az én cuccaim vannak. Pont most mondta a férjem, hogy „maminventizáltam” a házat. A gyerekszobát megszüntettük, ott lett a stúdióm, ahova bármikor bejöhetnek a gyerekek is. Elférünk mind a négyen, nem kell izgulni, ha rendetlenség van. Az önkifejezés határozza meg a család életét.

Mesélj kicsit a kezdetekről!

Tanárként dolgoztam a gyerekek születése előtt. Szeptemberben vissza kellett volna mennem tanítani, a 3. gyerek után. Minden lehetőséget kihasználtam, addig maradtam itthon, ameddig csak tudtam. Igazából, amikor három éve elkezdtem a Maminventet, akkor már kattogott az agyam, hogy hátha ez egy olyan tevékenység lehetne, amit nagyon szeretek, és tudom a gyerekek mellett is csinálni. Ráadásul ez abszolút családépítő tevékenység is, mivel időnként egy-egy fesztivál is közbejön, ahová viszem magammal a családomat is. A gyerekek a későbbiekben be tudnak kapcsolódni, pénzt tudnak keresni vele, megtanulják ezt a kicsit üzleti gondolkodást, ami tőlem is nagyon távol állt egyébként. Építgettem a vállalkozást azzal a reménnyel, hátha fel fog futni annyira, hogy ne kelljen újra főállásban tanítanom. Tavaly szeptemberre mindez nagyjából sikerült is, és feladtam a biztos állásomat. Nehéz döntés volt, egy évet rágódtam rajta.

Elképzeltem, hogy reggel elindulunk egy, vagy két kocsival, mindannyian egyszerre kirajzunk a házból. De itthon hagysz minden mosatlant, felállsz a reggelitől, elrohansz idegesen, hogy mind a ketten beérjünk időben, közben a gyerekeket óvodába-iskolába kitenni, és akkor ugyanez vissza. Délután öt óra elmúlik, mire hazaérsz, mindenki egyszerre esik haza, közben kellene mindenkinek fél- egy óra, hogy akklimatizálódjon, mert mindenki megterhelve jön haza, már az oviból is. És akkor gyorsan elkezdek vacsorát csinálni, addig mindenki megőrül, és eltelt egy nap. És akkor belegondoltam, hogy erről szóljon az életem? A gyerekeim ezt lássák? Valahogy annyira azt vizionáltam, mekkora óriási káosz lenne, ha mindketten teljes állásban, beosztottként dolgoznánk a 3 gyerek mellett.

Úgy voltam vele, hogy valószínűleg kevesebbet fog hozni a konyhára, de legalább lenne itthon egy stabil ember. A férjemnek nagyon sokat köszönhetek, ő volt az, aki biztatott. Ő most egy kicsit többet vállal magára emiatt munka terén, hogy menjen a család szekere, de azt szokta mondani, egy rabszolga elég egy családba, az pedig ő.

És most nem érzed magad a sok munka és feladat mellett sem rabszolgának?

Tényleg érdekes dolog ez. Három gyerek, fordítok mellette, a tanítás sem tűnt el az életemből teljesen, de mégis a magam ura vagyok. Persze szabadúszónak lenni nem könnyű, nem dolgozik kevesebbet az ember, sőt! Nagy önkontroll kell hozzá, az idődet nagyon be kell osztanod. De tudod, minek örülök a legjobban? Hogy meg tudom válogatni, kivel állok szóba, milyen információkat engedek be az életembe.

És a gyerekeid életébe, gondolom az is fontos, hogy jobban össze tudod tartani a családot.

Igen, de úgy gondolom, a család összetartásához fontos, hogy mentálisan egyben legyek.

Hogy néz ki egy napod? Mert így, hogy egyedül csinálod, gondolom, nagyon sok munka van vele. Kitalálni a terméket, beszerezni az anyagot, megcsinálni, reklámozni, eladni, stb. És persze közben még a rántást is meg kell kavarni időnként…

Nagyon sok munka ez. A beszerzéstől a kész termékek postázásáig mindent egyedül csinálok. A háttérmunka egyébként több időt vesz el, mint maga a készítés. A fotózást is én csinálom jelenleg, és ez a legnehezebb része talán, mert közben mindent meg kell hozzá tanulnom. A képek elkészítése nehezebb, mint gondoltam, de ott van még az utómunka, a szerkesztés, és az online felületek kezelése is. Sokat le kellett adnom a maximalizmusomból, mert eleinte profi fotókban gondolkodtam, viszont nálam minden darab egyedi, ezért nem tudok állandó katalógusban gondolkodni.

Amikor belevágtál a Maminventbe, a gyakorlatban hogyan álltál neki? Volt egy ötleted, szeretted volna, ha a vállalkozásod kiváltja a korábbi állásodat, volt-van hozzá nyilván tehetséged is. Mik voltak az első lépések?

Van egy barátnőm, akinek bababoltja van itt Debrecenben. Ő maga is nagyon aktív, vállalkozó szellemű ember, két gyerek mellett jógatanár, a Születés Hetét szervezi. Ő bátorított az elején, ráadásul jól ért az üzleti dolgokhoz, amihez én annyira nem. Volt, hogy családi programként a gyerekekkel mentünk vásárokba, fesztiválokra. Akkoriban mindig kellett találni valakit, aki jött velem, és árult helyettem, mert lelkileg még nem voltam kész arra, hogy én üljek ott. Sok idő kellett, hogy fel tudjam vállalni személyesen is a termékeimet.

Mégis mennyi időre volt szükséged ehhez?

Minimum egy év kellett ahhoz, hogy teljesen nyugodtan, gyomorgörcs nélkül el tudjak menni egy rendezvényre. Tudod, azt éreztem, hogy aránylag könnyű megcsinálni ezeket a termékeket, nincs benne óriási nagy ötlet, újítás. Mindig attól féltem, hogy gagyinak találják a termékeimet, és magukban azt gondolják, ezt ők is meg tudnák otthon csinálni, nincs benne semmi különleges. Emlékszem, az első vevőnél elszaladtam a sátortól, otthagytam a barátnőmet, hogy én nem akarom hallani a negatív véleményeket. Ilyen az ember, kirakja egy kicsit a lelkét is, neked ezt jelenti a kreativitás, ez okoz örömet, ebben az anyagban, színben találod meg a boldogságot, aztán jön valaki, és megítéli, esetleg leszólja. Ezzel nem szerettem volna szembesülni. Nagyon sok idő volt, amíg érkezett annyi pozitív visszajelzés, hogy el tudtam hinni, az embereknek ez tetszik.

Ez az igényesség, egyfajta maximalizmus az anyaságodban és a feleség szerepedben is megjelenik?

A konyhában biztosan nem, ugyanis nem főzök mindennap friss ételt és nincs nálunk hetente nagytakarítás. Inkább a lelki dolgokra teszem a hangsúlyt, arra viszont nagyon. Rögtön észreveszem, ha valamelyik fiamnál nem stimmel valami, és akkor arra ráállunk, keressük a megoldást. Nem várjuk el tőlük, hogy kitűnőek legyenek, vagy erejükön felül teljesítsenek, de azt sem szeretnénk, hogy figyelmetlenségből, vagy lustaságból ne hozzák ki magukból azt, amire képesek.

Jó hallani, hogy többes számban beszélsz ezekről a dolgokról. Gondolom, ez a férjedre vonatkozik.

Igen, a nevelésben hál’Isten teljesen egy a véleményünk, hasonló értékeket képviselünk. Egyébként semmiben nem szoktunk összekülönbözni. Ha van is köztünk nézeteltérés, az is a fáradtság miatt van inkább, és ezt tudjuk is magunkról, egymásról, hogy igen, most te hoztad haza a sok terhedet. A férjem a mentorom, a társam, abszolút kiegészítjük egymást. 11 éve házasodtunk össze, 18 éve vagyunk együtt. Első éves egyetemista korunk óta ismerjük egymást, ahol csoporttársak voltunk. Ez azt is jelenti, hogy a munkában is nagy segítségei vagyunk egymásnak, hiszen egy a végzettségünk.

Sok nő dolgozik napi 8 órában, aztán hazamegy, mos, főz, gyereket nevel. A másik véglet, amikor minden idejét a háztartásnak és a gyerekeknek szenteli egész életében. Van a kettő között valamiféle arany középút? Egyáltalán lehetséges jó anyának, jó feleségnek lenni, és mellette még karriert is építeni szerinted?

Amikor döntenem kellett, hogy építem a Maminventet, vagy maradok a tanári pályán, akkor abba gondoltam bele, hogy mit csinálok majd 50 évesen. Megyek be unottan nap, nap után, és ugyanazt csinálom, amit előtte már 20 éve? Nem akartam, hogy a fiaim ezt a példát lássák. Nem akartam, hogy azt gondolják, úgy lehet csak élni, hogy lehajtott fejjel mindenhez alkalmazkodsz, és meg sem próbálod beteljesíteni a vágyaidat, vagy nincsenek is már vágyaid. Azt akartam, hogy azt tanulják meg, lehetnek álmaik, és azokat meg is lehet valósítani. Hogy meg lehet élni abból, amit szeretsz csinálni.

Persze ez nem jelenti azt, hogy nem szerettem tanítani. A tanítás is egy kreatív tevékenység, amit szintén élvezettel végzek, viszont a mostani élethelyzetemhez jobban illeszkedik az a szabadság, amit a Maminvent nyújt.
A gyerek úgy fog felnőni, hogy azt látja, ami érdekel, azt szívesen csinálod, akár fent maradsz éjszaka, mert ég benned a tűz. A nagyfiam például mér eljutott oda, , hogy ha valami érdekli, most például a Star Wars, akkor megy, és beírja az interneten a keresőbe, és utánanéz. Többek között ez a mentalitás hiányzik a magyar oktatásból, még most is sok a digitális analfabéta, és a legtöbb gyerekből kivész a kíváncsiság is. A mi gyerekeink azt fogják látni, hogy amikor nem tudok egy szót, utánanézek, ha nem tudom kiejteni, meghallgatom, vagy van valami, amit épp tanulok, akkor előveszek egy könyvet, vagy rákeresek az interneten. Ők nem látnak minket unatkozni.

Az újrahasznosítás szerves része a munkádnak. Ez honnan jött?

Gyerekkoromból hoztam. Anyával jártam turizni, apával bolhapiacokra. A kincskeresés adta az örömet: használtan, olcsón megszerezni dolgokat, noha lett volna rá pénzünk. Apukám tipikus „hekkelő”, ha valami elromlott, azt a meglévő alapanyagokból megjavította. Szerettük, ha valami rögtön elkészült, nem vártunk. Sok ember úgy él, hogy mindig vár valamire, „megcsinálom, ha lesz ez, lesz az…”, aztán elkallódik a dolog.

Ez egyfajta életszemlélet is nálatok, nem? A jelenben élni, annak örülni, ami van, abból kihozni a maximumot.

Igen, ez is ebből fakad. Egy egyszerű példa erre a hozzáállásra: kiköltöztem a teraszra dolgozni, de nem volt asztalom. Felhoztam egyet a pincéből, de az meg túl alacsony volt. Nem vettünk újat, hanem raktunk alá két téglát. Valójában ez a józan parasztész filozófiája.

Azt használd, amid van, akkor, amikor van és ott, ahol vagy.

A fiaimon is észreveszem, hogy már beléjük ivódott ez a gondolkodásmód. Szokták is mondani, hogy „anya, megvan a megoldás!” És akkor csinálnak lézerkardot kartonpapírból, bevonják zöld papírral, és az már majdnem olyan, mint a filmbeli zöld lézerkard. Kreativitásra buzdítja az embert, ha nem rohanunk mindenért a boltba, hanem előbb végiggondoljuk, miből tudnánk mi magunk megcsinálni. Tudnak még örülni olyan apróságoknak is, mint egy gumikesztyű, amit a fogorvosnál kapnak. Nem játékot választanak, hanem azt kérik, hogy fújjanak fel egy gumikesztyűt, és arra a fogorvos rajzol valamit, a fiúk pedig nevetnek egy jót. Örülök neki, hogy így alakult az életünk.

A képeket Tófalvi Kata készítette.

A Maminvent termékeket megtalálod a Facebook-on és a Maminvent honlapján.